Paczuk Gabi Mona Lisája és Szomor György Da Vinci szerepében a két legjobb alakítás.

A történet és a látvány hű képet fest az 1400-as évekről, miközben modern zene szól. Minden idők legnagyobb festészeti csodájáról, a Mona Lisáról eltérően vélekedett az utókor. Sokáig úgy tudtuk, hogy a mester eredetileg férfiportrét ábrázolt, az előadás azt sugallja, anyjának és benne az eszményi nőnek állított örök emléket. A közelmúltban terjedt el a hír, hogy Leonardo anyja nem olasz parasztlány, hanem közel-keleti (muzulmán vagy zsidó) rabszolga volt, eszerint a fiú 1452. április 15-én a nemes Ser Piero da Vinci és a rabszolganő törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot. A musical meséje erre épít, és mindjárt az előadás elején Caterina, Leonardo da Vinci anyja a Mona Lisa képből kel életre, lép elénk, hogy azután a művész pályájának jelentős állomásainál rendre megjelenjen, végül haláluk előtt találkoznak újra. Ahogyan a Mona Lisa, úgy elevenedik meg a többi festmény, a rajzok, a tervek, és a forgatagban az angyalok, bolygók, fura lények önálló életet élnek.

Musicalről lévén szó, éppen itt az ideje, hogy a zenéről is szót ejtsünk. Ez az, ami nem nyűgöz le annyira, amiből volt már sokkal jobb is, maradandó, emlékezetes éppen a Jókai színházban. Christian Schittenhelm Da Vincije elmarad akár az Evitától, a Jekyll and Hyde-tól, akár A padlástól vagy A vörös malomtól. Romantikus melódiák és modern ritmusok egyvelegét halljuk nagyzenekartól, de mint ahogyan ezt már kénytelenek voltunk megszokni, felvételről. Igaz, a Casino de Paris-ba se fért be a 85 tagú Prágai Szimfonikus Zenekar, csak playbackről. Különféle zeneszámok csendülnének fel igen eltérő stílusban: akad közöttük szép, andalító, fülbemászó, musicalbe illő, operához hasonlítható; máskor modernebb, egészen a popzene világára emlékeztető dallamok szólnak. Leonardo és a reneszánsz korát a díszletek és a jelmezek idézik, a zenének ahhoz semmi köze — bár ettől még lehetne nagyon jó! Lehetne, de nem az. Dallamok és képek, történet, hangulat; a nagy zenemű, a musicalre jellemző egység a visszatérő betétekkel, a lebilincselő, elvarázsoló, megrázó és katartikus élmény elmarad. S szegény néző kicsit csalódottan áll föl a székéből; pedig volt ott minden, parádé, revü, lézerfény és színes füst, még tűzijáték is, szereplő annyi, mint másik öt előadásban együtt, csillogás, villogás, nagy felhajtás. Csak éppen az a színházi szikra, az a légkör, ami igazán megérint, mellbe vág vagy elszédít, kicsit felemel és elröpít, nos, az nem volt.

Tény, hogy nem a színészek tehetnek róla. A feltűnően népes szereplőgárda valódi csapatmunkával elismerésre méltó teljesítményt nyújtott. Elsősorban a főszereplők szépen énekeltek, a kar kiváló táncokkal jutalmazta meg a publikumot, s láthatóan mindenki örömmel, élvezettel vett részt a nagyszabású produkcióban. Szomor György Da Vincije és Paczuk Gabi Mona Lisája a két legjobb alakítás. Kiemelést érdemel Makrai Pál (Verrocchio mester), a fejedelem szerepében Presits Tamás, Steinkohl Erika Cecíliája, Szilágyi Annamária Ginevrája és Huszár Anita (a vak asszony) éneke.

Niedzielsky Katalin